Még mindig kint élsz a tanyán?!

Egyik régi ismerősöm adott így hangot sajnálattal teli megdöbbenésének, amikor hosszú idő után véletlenül összefutottunk a városban, és illedelmesen feleltem a „mi újság veled, mit dolgozol, és hol laksz most” kérdéssorozatára. A reakciójából ítélve lelki szemei előtt valami barlangféle üreg jelenhetett meg lakóhelyként, ahol a sötét tirpák vademberek esténként megpróbálnak életet lehelni a kolónia egyetlen, még működőképes petróleum lámpájába, miközben az asszonyok épp a dárdával elejtett vadnyulat hámozzák.

Nem volt meglepő a reakció, megszoktam már gyerekkorom óta, hogy ha elhangzik a tanya szó, az emberek egy része pár lépést visszakozik, biztos, ami biztos, ki tudja, milyen veszélyeket rejt magában egy tanyasi. Szóval megszoktam az efféle sztereotípiákat, már az általános iskolában hozzá edződtem. Bár megérteni és elfogadni akkor sem tudtam, csak megszoktam, hogy van valamiféle társadalmi rangsor, amiben a lakóhely, a viselt ruha, és a szülők jövedelme alapján sorolják be a gyerekeket.

Megszoktam azt is, hogy az egyik általános iskolai tanár mesteri szintre fejlesztette azokat a játszmákat, amit most már tudok, hogy divatos kifejezéssel hátrányos megkülönböztetésnek hívnak, és örülök annak, hogy ezen a területen is kiművelődtem, mert régebben beértem azzal, hogy „tirpákosan” leegyszerűsítve csak simán taplóságnak nevezzem. Mai napig előttem van az a kép is, amikor egy másik tanárom megkérdezte tőlem, hogy mégis mit képzelek magamról, hogy szakközépiskolába jelentkezek, oda az efféléket nem veszik fel, és szemmel láthatóan örült, hogy a módszeres alázása megint betalált. És mindezt miért? Két oka volt. Az egyik, hogy „bejárós” voltam. Így hívták nálunk a tanyáról, faluról érkező diákokat. A másik, hogy mivel a szüleim 10-én kaptak fizetést, és 5-én kellett volna befizetni az iskolai csekket, állandó elrettentő példa voltam néhány hasonszőrű gyerekkel együtt azon tanárok példabeszédeiben, akik gyanítom, hogy sokkal inkább a nyári szünet és az ingyen ebéd, mintsem az elhivatottság és a gyerekek szeretete miatt választották a tanári pályát.

Persze nem minden tanár hódolt efféle perverziónak, és aki meg igen, talán hozzásegített ahhoz, hogy az legyek ma, aki vagyok. Hogy ne azt nézzem az emberekben, hogy honnan, miben, vagy éppen mivel jöttek. És segítsek azoknak, akik, mintha 20-30 éve megállt volna az idő, ugyanabban a cipőben járnak most, mint mi akkor régen. De gyanítom, hogy enélkül is ezt tenném, mert egyszerűen ilyen a természetem, meg különben is így neveltek, szóval így újra átgondolva nyugodtan mondhatom, hogy nincs okom hálásnak lenni nekik. Miért is szépíteném, az ilyen pedagógusok nem annyira az egészséges személyiség és az empatikus képesség kifejlődéshez, mint a csóró gyerekek életének pokollá tételéhez és önértékelési zavaraihoz járulnak hozzá.

De tényleg, mi újság van most a tanyán?

Az ismerőssel való találkozás, és cseppet sem szokatlan reakciói arra késztettek, hogy kicsit átgondoljam, mi is az, ami a tanyához köt, és miért is érzem azt, hogy minden nehézség ellenére is jó helyen vagyok. A tanya egy érdekes kis világ, amit nehéz elmesélni annak, aki nem itt nőtt fel. A városból kiköltözőknek, pláne a hébe-hóba kilátogatónak nem ugyanaz az érzés. Szerencsére, vagy sajnos – mikor hogy – sokan költöznek a városból tanyára, óhatatlanul is változást idézve ezzel elő, így egyre színesebb képet láthat az, aki a fejébe veszi, hogy ő bizony megismerkedne a bokortanyákkal.

A kiköltözők egy része a megélhetést keresi, növénytermesztésbe, állattartásba kezd. Ők többnyire klasszikus „Isten háta mögötti” tanyát vesznek olcsón, ami düledezik, omladozik, így a mindennapi életük még véletlenül se hasonlít arra a romantikus fílingre, ahogy egyre többen manapság a tanyára gondolnak. Ez inkább menekülés a hitelek és az elbocsájtások miatt elúszott élet elfelejtésének és az újrakezdésnek a reményében. Mert ezek az olcsó tanyák szó szerint az Isten háta mögött vannak, nem is utak, hanem csak olyan dűlők vezetnek oda, amik nem hogy az Önkormányzat fejlesztési tervében, de még a földhivatal legrészletesebb térképein sem szerepelnek.

Ez az a környék, ahol a mentőt a traktor húzza ki a sárból, ahol az út szélét bodza, parlagfű, legelő birkák és gyakran szemétkupacok tarkítják, és ahol a helyi újságban szuperlatívuszokban leírt fejlesztési programok és ideözönlő uniós források együttvéve is csak annyit eredményeztek, hogy elkészült egy szennyvízhálózat. Az persze már sehol sincs jegyezve, hogy azoknak a házaknak is rá kellene kötni a hálózatra, ami előtt nem megy el vezeték. Ezt fizikai képtelenség megoldani, de ha nem fizeti ki a lakó a nulla szolgáltatást, akkor fizetheti a büntetést, és hogy különben is csak egy műanyag hordó leásásáról van szó, amiből egy szivattyú, ha sikerül neki, átemeli a tartalmát a rendszerbe, ha nem, akkor eldugul meg visszaszivárog. Itt nincs hulladékszállítás, kétóránként járnak a buszok, nincs utcai világítás, és bár papíron már van útalap, valójában helyenként csak kérdezősködő biztosurak vannak, akik próbálják kideríteni, hova tűnt el menet közben az az elvileg már létező út, ami valamiért mégsem épült meg, pedig most itt kellene valahogy élhetőbbé tennie a mindennapokat. Nem drága aszfaltról beszélünk, csak a városi felbontásokból származó bedarált zúzott kőről, ami 30 évnyi levelezés, újságban cikk, fényképezés, kérelmek, fohászok és szitkozódások után végre javítana valamit az itt élők helyzetén.

De vannak más arcai, más lakói is a tanyavilágnak. Például azok, akik a Dallason szocializálódva régóta dédelgetik azt az álmukat, hogy egy nagybirtokot vásárolnak, és amikor elérkezettnek látják az időt, egy hirtelen mozdulattal kiköltöznek tanyára. Amit aztán persze felturbóznak medencével, olykor teniszpályával, távirányításos székely kapuval, meg persze tujákkal és egyéb, a trópusokon őshonos csodákkal. De mivel egy valamire való tanyán azért mégiscsak gazdálkodás folyik, ezért gyorsan beszereznek pár cserép folytontermő csüngőepret, koktélparadicsomot, na meg német katalógusból rendelt, dézsába ültetett oszlopos szilvafát. És persze kínosan ügyelnek arra, hogy a birtokon szántóföldet még mutatóba se hagyjanak, mert hát egy tanya az legyen befüvesítve meg letérkövezve, mert az olyan parasztos, ha kilátszik a föld.

És aztán ott vannak azok, akik valahogy mindig újabb és újabb termőföldhöz jutnak, megszámlálhatatlan hektárokon gazdálkodnak, elvesznek mindent, amit a föld adni tud, napszámosként a környék összes munkaképes munkanélkülije náluk dolgozik, sőt, az a hír járja, hogy még közmunkaprogramban is sikerül a saját földjeiken a saját hasznukra, a közhaszonnal még köszönő viszonyban sem lévő folyamatokkal ingyen munkaerőhöz jutniuk.

Aztán vannak azok, akik a tanyán nőttek fel, aztán a városba költöztek, családot alapítottak, de rendszeresen hazajártak a szülőkhöz, aztán mikor megüresedik a szülői ház, visszahúz a szívük, és nem eladják a házat, hanem beleköltöznek családostól, vagy felnőtt gyerekük kezdi itt párjával az életet, és belevágnak a gazdálkodásba, felújítanak, hozzáépítenek, de ösztönösen tisztelik a termőföldet, megművelik, és megbecsülik azt.

És vannak még sokan mások, akik mind-mind a tanyavilág lakói, akik formálják, alakítják ezt a sokszínű vidéket, azt a vidéket, ami régen valóban a város éléskamrája volt, ahol valódi közösség élt, és természetes volt, hogy a szomszédok, még ha kilométerek is választották el őket egymástól, egymást segítették a hétköznapokban. Mindig tudtuk, hogy éppen kinél milyen munkák zajlanak, mentünk segíteni, aztán menetrendszerint hozzánk is mindig megérkezett a segítség. Pedig mi is „kiköltözők” voltunk, semmit nem tudtunk a gazdálkodásról, de volt segítség, tapasztalt gazdák, akik mindent megtanítottak. Kérni sem kellett, látták, hogy szükség van a segítségre, és jöttek, megmutatták, elmagyarázták. Mi pedig már gyerekként beletanultunk, figyeltük a felnőtteket, és mi is bekapcsolódtunk a munkába. Ma már sok családnál elképzelhetetlen az, hogy a gyerek fizikai munkát végezzen. Hogy hajnalban keljen, veteményezzen, palántázzon, kapáljon, szedje a termést. És bár nem voltunk ettől mindig elragadtatva, de felnőtt fejjel már látjuk, hogy a munkához való pozitív hozzáállás, a kitartás, a szorgalom, a kétkezi munkások tisztelete, a termőföld és termésének megbecsülése, és nem utolsó sorban a helyi közösségek fontosságának tudata ebben az időszakban vált a jellemünk és életmódunk természetes részévé. De nem volt, vagy nincs ez máshogy annál a sok száz embernél se, akik itt a tanyán élnek, és ahogy a tehetségük engedi, meg a szükség kívánja, gazdálkodnak.

Merre tovább tanyavilág?

Nehéz lenne megmondani, hogy mi is lenne a szép, vagy legalábbis az élhető és éltető jövő. Egyrészt ott a fejlődés, előrelépés igénye és szükséglete, másrészt ott a veszélye annak, hogy a fejlődés és előrelépés olyan változást idéz elő, ami elveszi a régi értékeket, és bár lesznek helyette újak, de az már nem lesz ugyanaz. Az itt élők most is nosztalgiával gondolnak arra az időre, amikor a hajnali közös munka befejeztével az árnyékos fák alatt hűsöltek a tizenötférőhelyes kispadon, és megbeszélték a világban és a szomszéd Józsinál történt eseményeket. Megjegyzem a világ sohasem tudott annyi beszédtémát szolgáltatni, mint Józsi egy szimpla hétköznapon, még akkor is, ha aznap épp semmi újat sem csinált. Ez egy másik világ volt, minden tanyán jószágok éltek boldogan, ha tovább nem is, de a vasárnapi ebédig vagy az „onokák lakoldalmáig” biztosan. Volt házi tej, hús, zöldség, gyümölcs, jutott belőle bőven a piacra is. Hétvégén meg jött a család, hogy aztán megpakolt autóval induljanak a nap végén haza, csak úgy, mint a védőnő, akinek ha kifogyott a fagyasztójából a tyúk és a spájzból a lekvár, attól rögtön vérnyomásmérhetnékje támadt, hogy aztán a rátukmált mindenféléket egy ó, igazán nem szükséges felkiáltás kíséretében az erre a célra rendszeresített ládáiba sorakoztassa.

Egyébként pedig mit látunk mi a tanyafejlesztésből? A már említett szennyvízprogramon, és a helyenként megjelenő zúzott kő kupacokon kívül nem sok mindent. Voltak már pályázatok, amikre helyi gazdák pályázhattak volna. De elolvasva az értékelési szempontrendszert arra jutottunk, hogy ha lenne sok pénzünk, meg még jópár hektár földünk, és igazolnánk, hogy rendelkezünk mindazokkal a feltételekkel, beleértve az önerőt is, aminek a megléte esetén jogosan merülne fel bennünk, hogy „de akkor mi a fenének is jár nekünk állami támogatás, adnák inkább a rászorulóknak”, akkor esélyesek lennénk rá. Egyszóval ha már amúgy is jól jövedelmező gazdaságod van, és nincs szükséged külső segítségre, akkor megkapod. Ha van nyolcszáz négyszögöl kerted, és szeretnél pár jószágot tartani, meg felújítani a tanyád, kipofozni a melléképületeket, és esetleg, már ha tudsz bárhonnan is földet bérelni, akkor megtehesd, na ebben az esetben az erre a célra igénybe vehető források a nulla, és a jézusom, mit képzelsz te?! közötti tartományban mozognak.

Viszont ígéretek vannak. Négyévente. Jönnek a képviselő jelöltek, bár azért már ebből a szempontból is változott a világ. Kezdetben még a képviselő jelöltünk gps nélkül is megtalálta a bokortanyákat, és ha nem esőzések után jött, akkor az aszfalt úttól akár egy kilométeres távolságra is bemerészkedett lelkes elhivatottságától vezérelve, majd 10 ígéret/perc sebességgel letudva kötelességét ugyanazzal a lendülettel távozott is. És az ígéretek listája is még viszonylag hosszú volt, tehát feltételezhetjük, hogy ő, vagy kedves rokona, ismerőse, esetleg munkatársa energiát fektetett abba, hogy átgondolja, milyen igényeink lehetnek, hogy bizonyos átfedés azért legyen a szükség és ígéret között. Aztán amikor megválasztásra került, és néhány bátor helyi lakos rákérdezett erre-arra, akkor rendkívül sajnálta ugyan, de mi is beláthajuk, hogy a szintén a körzetébe tartozó Ságvári kertváros fejlesztése azért mégiscsak… hát tudják, hogy van ez.

Aztán volt olyan jelölt, akit csak plakáton láttunk mosolyogni a frissen meszelt buszmegálló falán. Ezt a nénik nem szerették, mert rövidesen a kukában mosolyogott tovább, anélkül, hogy időnk lett volna a nevét megjegyezni. Bár nem is nagyon akartuk. Valahogy mindenki úgy volt vele, hogy hagyjanak minket békén, elég rozogák már ahhoz a házak, hogy még az ő ígéreteik is nyomják a padlást.

Amiben én személy szerint hiszek, az nem a kívülről érkező megoldás. Kivétel persze a vezetékes víz, közvilágítás és hulladékszállítás. Az világos, hogy ezeknek nem az itt élők összefogásából kell létrejönni. De ezen kívül sok egyébnek igen. Az itt élők tudják, hogy mi a jó nekik, tudnak vagy legalábbis tudnának tenni magukért, még ha sokan ezt már nem is hiszik el magukról, mert belefáradtak a mindennapokba. Meg persze olyan jól esik kipanaszkodni magunkat, hogy az állam, meg a polgármester, meg bezzeg a városiak…

A külső segítség várásában meg van az a veszély, hogy a közösség öngyógyító és önsegítő képességét csökkenti. Ha régebben járni akartunk a földúton, megtisztítottuk az út szélét a gaztól, a benőtt bodzától, lecsapoltuk a vizet, hogy hamarabb száradjon az út. Ha meg mégis elakadt valaki, messzire lehetett hallani a zúgást, mentünk és kiástuk, kitoltuk. Világos, hogy ezeknek a problémáknak a megoldásában külső segítség kell. Nem járhat egy gyerek sáros ruhában iskolába, nem engedhető meg, hogy legyen olyan tanya, ahová szükség esetén nem jut el a mentő, a tűzoltó, vagy ahol az egészséges ivóvíz is elérhetetlen álom. A tanyáknak élhetőeknek kell lenni, de meg kell maradniuk tanyáknak, meg kell hagyni az alapvető értékeiket. És igen, vannak olyan értékek, amiknek a visszahozásán viszont dolgozni kell. Ezek az egymást segítő közösségek. De ezek a közösségek nem az elvileg ide áramló eu-s forrásoktól lesznek újra képesek arra, hogy akarjanak egymás boldogulásáért tenni. Vannak még tanyák, ahol ez nem sokat változott a régi időkhöz képest. Ahol még mindig egymást segíti több család. Kölcsönadják az eszközeiket, besegítenek a kerti munkákban, a saját holmijuk mellett a szomszédét is beviszik a piacra, és még sorolhatnánk. Hogy mitől működik ott, ahol működik, és hogyan lehetne elérni, hogy újra feléledjen a közösségi lét ott, ahonnan ez már kiveszett, az már egy másik történet.

Most elég annyi zárásként, hogy én hiszek abban, hogy ez működhet, és ez épp elég ahhoz, hogy ezért akarjak, és tudjak is tenni. Ezt meg nem lehet másként, mint úgy, hogy szeretek itt élni.  

Lencsés Brigitta